Ölel és puszil: Ewushh
Egy sikátor mellett sétálok, miközben meghallok egy női sikolyt. Elvileg sétálni jöttem, de valahogy itt lyukadtam ki. Egy fa mögé ugrok félelmemben, és onnan figyelem az eseményeket. Fél homály van, este nyolc óra felé jár az idő. Ereimben meg fagy a vér, mikor gonosz nevetést hallok meg ugyanabból az irányból.
- Nem megmondtam hogy engedelmeskedsz nekem te kurva?! - mondja, mire elkap a felismerés. Nem, az nem lehet. Pont ő, akivel ha egy légtérben vagyok, mindig kedves? Mi a francot csinál? - Szép álmokat. - hadarja el az utolsó két szót, és meghúzza a ravaszt. Az utcát bezengi a lövés hangja, majd pár másodperc múlva hűlt helye se marad a dolgoknak. Nem hiszem el, hogy képes volt meggyilkolni egy nőt. Megölte. Kész, kampec. Meghalt. Jézusom, el kell tűnnöm innen.
Futva teszem meg az utolsó lépéseket otthonomig, majd kulcsra zárom magam mögött az ajtót, és a redőnyöket is lehúzom. Félek. Félek, hogy látta hogy ott vagyok, és netalántán velem is csinál valamit. Leoltom a lámpákat, és Cathez sietek. Egytől-egyig elmondok neki mindent, mire ijedt fejet kapok válaszul.
- Hát ez kibaszott jó. A hülye haverod megöl egy csajt, és most mi vagyunk bajban, mert te láttad. Tudta egyáltalán hogy ott vagy? - áll fel az ágyról, és kezd fel-alá járkálni.
- Nem, vagyis nem tudom. Lehet hogy igen, csak nem szólt. De azt nem hiszem, akkor utánam jött volna, mert ha nem, akkor bizonyára azt feltételezné, hogy beköpöm a zsaruknak.
- Talán pont ezt kéne tenni! - kiabál az arcomba.
- Nem. Vannak olyan haverjai, akik elég durván elintéznének, még akkor is, ha közben ő a sitten rohad. - biggyesztem le ajkamat. Pár perces néma csönd áll be köztünk, mire hirtelen felugrik.
- Na jó, engem nem izgat. Te hibád, te bajod. Én nem vagyok részese a te gyilkolós történetednek. - néz rám nyugodtan, és dudorászva lép be a fürdőbe.
A fejemben még mindig víz hangzik az utolsó mondata: 'Szép álmokat.' Nagyon felkavart, hogy egy olyan ember mint ő, ilyet tett. Nem ilyennek ismertem meg. Bár nem töltöttem vele túlzottan sok időt, de ezek szerint eléggé félre ismertem, ez idő alatt.
Lebattyogok a lépcsőn, és a pultra ülve fogyasztok el egy zacskó csokis sütit, ám ezt megzavarja a csengő hangja. Kidülledt szemekkel nézem az ajtót, és nagyot nyelve indulok meg felé. Kipillantok a kicsinyke 'kukkolónak' nevezett dolgon, majd félve nyomom le a kilincset, és nyitom ki résnyire az ajtót.
- Jónapot! - morgom fogaim között, miközben erősen szorítom a kilincset.
- Én Elizabeth Clark nevű leányt keresek. - veszi le a napszemüvegét. Furcsa, hogy sötétben napszemüveget visel. Gondolkozóba esem, hiszen fogalmam sincs ki ő, és miért keresi Elizabeth-et, vagyis, engem.
- Milyen ügyben? - tárom ki kissé az ajtót, és testsúlyomat másik lábamra helyezem. Egy kis önbizalom kap el.
- Itt van, vagy nincs? - sóhajt fel egy csöppet, és órájára tekint. Nem az a tipikus gyilkolós típus, azt hiszem megnyugodhatok.
- Jöjjön be. - adom meg magam, így elállok az útból, és beengedem. Kicsit széjjelebb tekint, és csodálkozva bólint egyet. Fogalmam sincs ki ez.
Fekete bőrkabátja elrejti vézna testét, a napszemüveg a fején pedig lelapítja fekete, rövid frizuráját. Szintén fekete nadrágot, és cipőt visel, kezén pedig méregdrága órával dicsekszik. Az Apple készüléket folytonosan szorítja a kezében, és furcsa, talán pingvin járáshoz hasonlóan csoszog be a konyhába. Én is valahogy így megyek. Heh, ezek szerint elég hülyén megyek.
- Szóval, idehívná Lizt? - szemöldököm felhúzom a becézésen, hiszen így csak anyu hívott anno.
- Itt vagyok. - ülök le vele szemben egy bárszékre, kettőnk között pedig a hosszú pult helyezkedik el, amin a félig megevett sütim van. Arrébb tolom azt, és arcomat kezemmel kezdem támasztani. Alaposan végig mér, minden egyes arcvonásomat át tanulmányozza, majd mosolyogva néz szemembe.
- Ugyan olyan gyönyörű vagy mint voltál. El sem hiszem nem hogy nem ismertelek meg. - fogja kezem az övéi közé. Kidülledt szemekkel nézek rá, és húzom ki szorításából puha kézfejem. Hátrálok egy kicsit, és nagyot nézve nézek ismét szemébe.
- Honnan ismer maga? - dadogom
- Meg sem ismersz kicsim? - szája fülig ér, szemei úgy csillognak mint a gyémánt.
Ragyogó szemek, fekete haj, csoszogó járás. Na ne! Ugye nem?!
Gondolkozás menetemet kopogás szakítja meg. Kopog párat, majd belép az ajtón. Jól tudom, hogy Justin az, hiszen csak ő szokott így kopogni. Szememmel követem mozdulatait, majd ideér, nyom egy gyors puszit a számra, amin meglepődök, majd a hűtőből ki vesz egy doboz narancslét, és nem zavartatva magát, iszik bele a dobozba. Ezt szokta ha itt van, én meg sem lepődöm nem úgy mint.. Igen, rá gondolok, aki pár másodperccel ezelőtt kicsimnek hívott.
- Egyébként csak egy cipőmért jöttem, azt akarom felvenni holnap, de mivel otthon nem találtam, biztos itt van valahol. - rántja meg Bieber a vállát, és Rá néz. - Oh, üdv. - nyújtja felé a kezét. - Justin vagyok. Folytassa csak amit elkezdett. - mosolyog, és rám néz. Nyelek egy nagyot. Szívem hevesen ver Justin miatt.
- Mit keresel itt? - nézek komoran édesapámra.
- Drágám, hát nem olvastad a levelem? - áll fel, mire automatikusan tolatni kezdek, majd Justin mögött megtorpanok.
- Nem érdekel a leveled. Tűnj el. Én új életet kezdtem, amiben te nem szerepelsz. Leszarom a szállodád, a pénzed, de legfőképpen a nőd! - vágom hozzá durván, némi mutogatással megspékelve, majd elé állok. - Nem vagy az apám. - mondom ki halkan, mire a szeméből eltűnik a csillogás, és harag ül ki tekintetére.
- Hogy mered ezt mondani azok után, hogy felneveltelek, és megadtam neked mindent, amit tudtam? - suttogja ugyan azon a szinten, mint én. Hangján szomorúságot vélek fel.
- Jól figyelj. Annak az életnek vége. Szép volt, jó volt, egy bizonyos pontig. Amíg el nem jöttem. Nem akarom, hogy újra részese légy a zökkenőmentes életemnek. Ami nem éppen zökkenőmentes, de nekem így tökéletes. Nem kell, hogy most te is belépj. Kérlek, most menj el. - mutatok az ajtóra lehajtott fejjel, mire utoljára mélyen a szemembe néz, és egy sóhaj kíséretében hagyja el a házat. Összeroskadok, és menedékem a kanapé lesz, amin szétterülök. Nem sírok, félre értés ne essék, csak egy pöppet már elegem van. Na jó, nagyon elegem van. Pár nappal, esetleg egy héttel ezelőtt még átlagos, nyugalmas életet éltem. Erre minden megváltozik, és olyanokat látok, amiket/akiket nem szabadna. Ide sorolom azt, hogy láttam az egyik 'barátomat' megölni egy ártatlan nőt. Hogy megjelenik ennyi év után az apám. És hogy egy Szupersztárral haverkodok, ami talán a részemről már több is, ráadásul úgy hogy nem is ismerem rendesen, Mi történik körülöttem?! Lehet hogy kezdek becsavarodni.. Minden esetre, jó hogy van mellettem egy támasz, aki segít felállni, ha elesek a gondjaimban. Tudom, tudom. Másoknak ettől ezerszer nagyobb gondjai vannak, és azok mellett az enyéim porszemeknek tűnnek, de én nem vagyok ehhez hozzászokva..
- Öm, nagyon sajnálom, de most mennem kell. Vigyázz magadra. Majd jövök. - hangsúlyozza ki a 'majd' szót, és távozik. Itt hagyott, a legrosszabb pillanatban.. Ő barát?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése